A győzelem margójára

Vége van. 2011. március 12-ig nincs több futam. Rajtrács fölött vibráló levegő. Torkodban dobogó szív, ökölbe szorított kéz, halk ima, és nyakszirt táján az a bizsergés, amikor meg akarsz őrülni az örömtől, hogy itt ülhetsz, most kezdődik, és te LÁTOD, érzed a feszültségét annak a több ezer embernek, aki megfeszített, csodálni valóan precíz és tiszteletreméltóan elszánt munkája eredményéért ott szorít a paddock-ban, ami a te mennyországod, ahogy ez a bármelyik, néha sokat szidott aszfaltcsík is… Ordítanak a motorok, pörögnek az adatok milliói a rajtprogramok számítógépes központjaiba, ahol okos mérnökök ezred-másodpercre követik az eseményeket, és mondják a vezetőjük, hogy mi a teendő…

Legközelebb jövőre látod. Már most szomorú, de még itt az idei szezon íze a szádban, és az izgalom utolsó pillanatai, még ott van velünk az egész idei év. Ömlenek a cikkek a netről az utolsó futamról, vélemények, öröm, bánat, csalódottság. A rohadt életbe, tulajdonképpen az egyik leghosszabb szezon volt, mégis de gyorsan vége lett..

Engem általában a tanulságok érdekelnek elsősorban azután, hogy az egész dráma újra és újra lezajlik bennem Petrovval, Koreával, Törökországgal, bahreini kettős ferrari győzelemmel… Márpedig tanulság az kérem van itt bőven. Mark Webber például biztosan megtanulta, hogy nagy győzelmek és nagy kudarcok a nyilvánosságra tartoznak, a házon belüli meccsek meg ajtón belülre valók. Olvasva Didi Mateschitz rendkívül elegáns nyilatkozatát arról, hogy “kérem, Webber egészen biztosan velünk marad”, rögtön az ugrik be, hogy a Silverstone-i (amúgy jogos) mondat a kettes számú pilótáról biztosan olyan emlék marad, ami miatt pironkodni fog a rutinos ausztrál, ha odaáll az évvégi ünneplés közepén a tulajdonos elé. Hiszen az összes bosszúság, indulat, keserűség és igazságtalanság ellenére mi történik? Webber hosszú-hosszú évek óta a Fisi-Trulli-Rubens típusú “majdnem élpilóta” tábort erősíti (senki se keressen rosszindulatot, most nincs), akit vagy eldob egy nagy csapat, vagy fel sem fedez soha. Webbernek nem sikerült a legendás csapatokhoz kerülni, nem volt ott sem a BMW fellángolásánál, sem a Brawn-nál, és vajon mennyire eszetlenül bosszantó lehetett 2008-ban Monzában egy Red Bullból végignézni, ahogy Vettel egy Toroval nyeri a cég első futamát? Nos, innen nézve Webber igazán hálás lehet a csapatnak, hogy 2009-re, de legkésőbb 2010-re, amikor látványosan megérett a csapat a VB harcra, nem szerződtették azonnal pl Räikkönent, vagy valamelyik másik nagyágyút az ő helyére, mondván azok már bizonyítottak. Én tudom, látom, és egyébként alá is írom, hogy a csapat hosszútávon Seb Vettelt képzeli és teszi a középpontba, de láttuk, hogy a nagy Alonso is verhető volt a Mclarenben, és láttuk azt is, hogy bizony Vettel is olykor verhető volt a Red Bullban. Webbernek nagyon tanulságos éve volt, és az összes bosszúság ellenére hálás lehet. Magának is, amiért képes volt bebizonyítani, hogy ő igenis tud nyerni, többször nyerni, és felírni a nevét a nagyok közé. Személy szerint (és az abu-dhabi hétvégét megnézve) azt gondolom, hogy a VB győzelemhez – még – túlságosan remeg a keze, de ez is fejleszthető képesség.

A másik hatalmas tanulság Fernando Alonsoé, és a Ferrari csapaté. Előző posztomban leírtam, hogy a spanyol is, és a csapat is megérdemelné a címet a 2. félévben végzett elképesztő munkáért, egységért, dinamizmusért, profizmusért. Megnézve a finist is úgy gondolom, hogy egy ennyire éles, ennyire többesélyes helyzetben csak a legnagyobbak, a tízévente egy típusú zsenik képesek arra, hogy a legrizikósabb taktikát válasszák, mindezt 60 másodperc alatt végiggondolva és eldöntve. Lássuk be, ami Alonso a pályán, olyan ma nem ül a Ferrari-box falán. Ott ma jólelkű, szorgalmas, tehetséges iparosok ülnek, akik egy világraszóló tudásbázissal a hátuk mögött minden évben képesek arra, hogy legalábbis ne nagyon maradjanak le. De nem tudnak diktálni. Sem fejlesztésben, sem ötletekben, sem taktikában, sem tempóban, semmiben. Továbbra is 1 pilótás csapat, miközben lassan kinő körülöttük egy új generáció Button-Hamiltonnal, Vettel-Webberrel, ahol ugyan hibákkal, tévedésekkel, de egyre látványosabban tudnak 2 élpilótára párhuzamosan mást-mást fejleszteni, hétvégéken kettőt kiszolgálni, durva belenyúlások nélkül versenyez(tet)ni, egyszóval kétszer akkora erőt képviselni az aszfalton, mint a Ferrari. Az a Ferrari, aki 1996 óta nem képes 2 embert kiszolgálni. Sumi alatt még nem kellett, mert mindig csak 1-1 ellenfél volt, Hill, Villeneuve, Mika, Alonso, Kimi, stb. Ma 2-4 riválist kellene fogni. Egyedül hogyan fogja Alonso megcsinálni? És itt jön Alonso hatalmas tanulsága. Eddigi pályafutása során letaposta (vagy megpróbálta) a csapattársakat, maga köré építette a csapatot, és nyert. Most viszont el tudom képzelni, hogy ez nem lesz elég, mert a csapattárs kinyírásával a saját esélyeit is rontja, ugyanis az ellenfelek TÉNYLEG összedolgoznak, és nem csak mondják. Nem abból áll, hogy az egyik félreáll a másiknak. Gondolom Kubica és Petrov összehangolt munkája az utolsó futamon nem csak nekem tűnt fel. Ahogy a McLaren is egészen elképesztően hozta be Buttont Hamilton mögé arra az esetre, ha Hamilton mégis elkapja valahogy Vettelt, vagy az kiesik, vagy bármi történik. Látszik a koncepció, a tervezett, megmunkált stratégia. Arra már gondolni sem merek, hogy a Red Bull a Ferrari átverésére hozta ki Webbert, mert az Ross Brawn legszebb napjait is megszégyenítő lett volna, de szerintem itt nem erről volt szó. De azoknál tisztán tetten érhető az összmunka, míg a Ferrari egy irányba figyel csak. És ez nagyon komolyan visszaüthet, és vissza is üt. Annál is fájóbb a dolog, mert Felipe Massánál alkalmasabb embert nem is lehetne keresni arra a munkára, hogy fegyelmezetten, precízen feladatokat hajtson végre, persze ehhez kéne neki rászabott kocsi, gumi, támogatás, miazmás. Nem pedig földbe döngölés féltávnál, aztán meg ménem hajtasz, öreg? Meg szuperfontos vagy a csapatnak, meg a többi melléduma. Ki merem jelenteni, hogy a Ferrari vagy felnő ehhez a két emberes csapatmodellhez, vagy nyer Alonsoval a következő 3 évben 1 címet, és utána süllyesztő. Elég a Merci, a McLaren, és a Red Bull felállására gondolni, illetve arra, hogy ugyanezt a dupla modellt elég jól lehetne tolni Kubicával, Sutillal, Hülkenberggel, Kobayashival, de szerintem még Trullival is. Egyszóval jelölt van bőven.

Ha már Schumi szóba került, ne menjünk el mellette szó nélkül, hiszen tanulságokról van szó. Mély tisztelet jár neki azért, mert önként beült egy igen kemény darálóba. Az ő tapasztalatával nagyjából az 1. tesztnap végén tudhatta szerintem, hogy halovány esélye nem lesz egész szezonban nyerni, és leszegett fejjel dolgozott. Hogy hibázgatott, hogy megverte Rosberg? Igaz, és Rosberg eredménye ilyen értelemben parádés. De tudni kell, hogyha az ember a Manchaster Uniteddel 15 év alatt megnyer mindent, aztán úgy dönt egyszer, hogy visszatér az Arsenallal, aki ritka szar szezont kifogva a középmezőnyben vergődik, akkor a motiváció érthetően csökken. Nem megy el a kedvünk, nem akarjuk sarokba vágni a stoplist, de minden meccs minden pillanatát már nem érezzük úgy, mint annak előtte, és ez látszik az eredményen is. Persze ha a csapat megrázza magát, és újra győzelmi utcába fordul, Sumi újra képes lesz érezni a pole pozíció drogját, hogy hogyan is tartotta kézben az egész futamot, hogyan is volt, amikor taktikusan ment itt, és kegyetlenül ott, egyszóval meglesz az, csak legyen meg a háttér. Neki is újra kell tanulnia, mert az egyszemélyes csapatok ideje – mint említettem – lejárt. Itt nincs már csicska a szomszéd boxban, meg megbűvölten figyelő szerelők 0/24-ben. Új idők, új költségvetés, kis létszámú hatékony csapat, új tulajdonos, új elvárások, új módszerek, és nem ő diktál. Fura lehet, de nem féltem. Ha valakit, hát őt nem. Rosbergnek kemény lesz jövőre, mert már elvárja magától, hogy megverje az öreget, aki biztosan elő fog húzni néhány olyan időmérőt, hogy Keke bá’ kapni fogja az sms-t, hogy: nem értem, apa.

Renault 2 mondatban. Én egyszerűen nem hittem volna, hogy ez a szétesett, botrányba fulladt csapat 2 új pilótával, Alonso, Briatore és Symonds, valamint a korábbi tulajdonos nélkül bármire is képes lesz. Erre dobogón állnak. Meg odavernek a nagy csapatok közül annak, aki picit is hibázik. Hogyan? Mondjuk Kubica egy zseniális alak, nem is tudok róla rosszat mondani, esszenciális versenyző. Petrov egy nulla volt egész évben, a végjátékban nagy hírverést csapott magának Alonso visszaverésével, ami szép volt, de nem elég semmire. Ha kap ülést, a szponzorok miatt kap, karrier ebből még nem lesz. Ahhoz azért több kell. De a csapat számomra rejtély, hogy honnan húzta elő az eredményeket, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy az öreg róka Briatore azért biztosan tudott valamit pokolian, ha a hamvai között még ilyen kis kincsek maradtak, amiből ilyet lehetett domborítani.

A többieket most hagyom, pedig még sok-sok minden tanulságos történt idén. Sajnos most lesz időm megírni, mert a cirkusz téli üzemmódba váltott, és ez ad időt emészteni, gondolkodni, sztorizni, elemezni, mérlegelni, sírni és nevetni.

És nem csak időm lesz rá – lesz is miről írni.

Alonso és a harmadik

Nem hittük volna Silverstone után, 47 pont hátránynál. Nemhogy mi nem hittük, Domenicali is olyanokat nyilatkozott, hogy feladják a szezont, mert nincs értelme, ha a következő verseny sem sikerül. Hát tessék. Ezek szerint a Forma 1 tényleg annyira kiszámíthatatlan olykor, hogy még a főszereplőket is meg tudja lepni. És ha már így alakult, akkor úgy illik, hogy 2007 után először őszintén megdicsérjem a Ferrari csapatát, és elismerjem ezt a teljesítményt. És itt nem rajtam van a hangsúly, bár az elmúlt 2 szezonban gazdagon ostoroztam a vörösöket a 2008-as nyilvánvalóan győztes szituációból elvesztett VB címek, valamint a 2009-es szerencsétlenkedés miatt – ami jár, az jár, és ez most korrekt munka a legjobb fajtából. Azt látjuk, hogy a Ferrari a szezon közepe óta méltó tud lenni múltjához, világbajnokaihoz, legendás vezetőihez és ahhoz a mítoszhoz, amit a tarkóján érez minden autósport rajongó, amikor élőben hall egy gázfröccsöt valamelyik maranellói tűzgolyó motorházteteje alól.

Persze felmerül a kérdés, hogy honnan az ördög öreganyjából rántották elő ezt a sikerszériát? Hogyan lehet, hogy az év elején a Red Bull is, a McLaren is jócskán előrébb tartott sebességben, fejlesztésekben, sőt a Renault is odapakolt Kubicával a volán mögött (mert ugye az orosz koma – lássuk be – jelen pillanatig sok érdemlegeset nem mutatott), egyszóval a Ferrari valami olyat tett le az elmúlt 6-7 futamon, amit, ha szívünkre tesszük a kezünket, valójában látni szeretnénk, amikor nézzük a Forma 1-et. Ugyebár Schumacher 2006-os felzárkózása volt hasonlatos, mely végül a kritikus utolsó pillanatban bukott meg egy őrületes műszaki hiba folytán. Ott nem sikerült a Ferrarinak, és tegyük hozzá gyorsan, még idén sem sikerült, hiszen a Red Bull továbbra is nyomasztó technikai fölényben van, ám ezt látványosan nem tudja aprópénzre, érmekre, pontokra, győzelmekre váltani – legalábbis messze nem olyan ütemben, mint azt egy világbajnoki címhez szükséges lenne. Az olasz csapat talán legnagyobb ereje jelenleg nem az, hogy gyorsabban fejleszt, agresszívebb a taktikája, vagy kitalált valami utolérhetetlenül nagy újítást. Egyszerűen csak a legrosszabb és legjobb teljesítménye között alig van eltérés, míg a másik két élcsapat pilótái hol győznek, hol viszont nulláznak. Hamilton kétszer egymás után, Vettel és Webber szintén itt-ott elkövet ‘ezt-azt’. És máris kész a képlet. Olyan nagyon készen van, hogy Massa, aki valójában szintén nem dübörög idén, néha-néha elcsíp 1-1 dobogót stabilan Alonso mögött, a Red Bullosok meg egymástól is rabolják a pontokat, és ez kérem elég lett ahhoz, hogy a spanyol átvegye a vezetést.

Szánjunk néhány percet erre az Alonso-jelenségre. Nemcsak azért, mert az utolsó 7 futamon elért 1-2-ret-1-1-3-1 eredménylista akkor is lenyűgöző, ha a német győzelem erősen szépséghibás lett, a koreaihoz meg kellett Vettel drámai kiesése, dehát uraim, hölgyeim, ez itt a F1, ne tegyünk úgy, mintha életünkben bármelyikhez hasonló esetet nem láttunk volna a pályán, vagy mintha nem tartozna mindkét eset szervesen a sporthoz. És lássuk be, ha Alonso hockenheimi győzelme egyedülálló ritkaság lenne a naptárban, akkor joggal morognánk, de ezt az sorozatot elnézve szava nem lehet senkinek. Egyszóval Alonso őrületes szériában van, és a múltja, tehetsége alapján ez bizony nem kifejezetten reménykeltő hír a riválisok számára. Mit tud ez a kölyök ilyen jól? Szerintem azt, hogy nagyon türelmes tud lenni a pályán, de egy pillanat alatt tud ritmust váltani, ha a várt kínálkozó lehetőség megnyílik. Azt, hogy konstans tempót tud menni, ezért remekül tervezhető rá stratégia, taktika. Azt, hogy -az amúgy rendkívül vitatott – személyiségével hihetetlenül lázba tudja hozni azokat, akik az ő sikerén dolgoznak, és akik ezért éjjel-nappal, 120%-on pörögnek azért, hogy ő nyerni tudjon. És azt is tudja, hogy nyomás alatt nem remeg a keze – ugyebár, Imola 2005 és társai. Ő tényleg az a pilóta, aki a csúcsra járatott Sumi méltó ellenfele lett, és ha ott helyt tudott állni, itt is képes rá. Képes a legnagyobb stressz közben hideg fejjel számolni. És ami extra tiszteletreméltó tulajdonság nálam: korábbi hibáit képes volt felismerni, és javítani rajtuk. Forrófejűsége nagyrészt elmúlt. A 2007-es zsarolásos, 2008-as csalásos (sosem tudjuk meg, volt-e benne aktív része, fogadjuk el sajnos) esetek valószínűleg nagyon megviselték, és nagyon sokat tanítottak neki. Ez a srác rengeteget tanult az elmúlt 2 évben, amikor esélye sem volt a győzelemre, amikor leszegett fejjel kellett keccsölni, amikor nem az volt a kérdés, hogy hány dobogó elég a  címszerzéshez, hanem hogy mit kell ahhoz csinálni, hogy a 10. helyekből legyen legalább néhány pontszerzés. Ez a gyerek alázatot tanult (igen, hangozzék bármilyen furcsán), ez a gyerek megtanult kudarcokat elviselni, megtanulta, milyen reménytelenül odaállni a rajtrácsra, és mégis kőkeményen küzdeni, harcolni. Márpedig ez alatt a 3 év alatt harcolni aztán kellett. A McLarenes hatalmas reményekkel kezdett, sikeresen indult, nagyon komoly VB esélyekkel induló, és csúfosan, gyalázatosan záruló évben, ami majdnem kettétörte Alonso pályafutását. Belegondoltunk-e már, mekkora botránynak kellett lennie a McLarenben, ha a mezőny egyetlen kétszeres bajnoka egy borzasztóan leromlott csapathoz került 2 teljes szezonra, és azért nem háromra, mert a bank és a Ferrari végül kimenekítette a slamasztikából. Ráadásul a Renault szingapúri botránya ugyancsak nem tett jót a hírének, és nagyon közel állt az egész Alonso-jelenség ahhoz, hogy egy villeneuve-i pályán a süllyesztőbe kerüljön a visszakapaszkodás legcsekélyebb esélye nélkül.

Ügyes is volt, szerencsés is volt, és mivel Spanyolország nemzeti ügye Alonso, nem hagyhatták veszni. A Ferrari is vágyott egy új vezérre, akit Kimiben végül nem talált meg, így létrejött az üzlet. Igenám, de a 2009 végi Ferrari csapat közel sem az összeszedettségéről, a profizmusáról, és a remek eredményeiről vált híressé, hanem arról, hogy ott is két teljes éve a káosz, a kilencvenes évek hangulata uralkodtak el.

A rizikó ennek a két nagy múltú tényezőnek (Alonso és Ferrari) a találkozásakor talán a szokásosnál is hatalmasabb volt. Ahhoz tudnám mérni, hogy a McLaren a kémbotrány után egy drámai csatában vereséget szenvedő, és lelkileg összetört újoncra bízta a csapat vezérének szerepét. Ott bejött. És ahogy most állunk, Alonso esetében is bejön ez. Gondolom égbekiáltó mennyiségű munka, rengeteg csontkemény alku, és kompromisszumok nélküli tervezés állhat a háttérben. Annak ugyanis kell oka legyen, hogy a Ferrarit csapat, szervezés, profizmus, kerékcsere, taktika, SC-esőhelyzetek szempontjából mintha kicserélték volna 2010-ben. Látványos fejlesztési hacacáré nélkül egyre versenyképesebbek lettek, erőből nyertek versenyeket, 1-2 befutót csináltak, egyszóval felnőttek újra a feladathoz. És bár túl könnyű lenne azt mondani, hogy Alonsonak köszönhetik, hiszen több száz ember megfeszített munkája kellett mindehhez – tény, hogy a spanyol nagyon jót tett nekik. Jót tett nekik a habitusa, az akár kíméletlen eszközei (megvan még, hogy ment be Massa előtt a boxba Kínában?), jót tett a csapatnak az a habzó szájú őrült stílus, amit hoz a pályán, és az a csapatépítős, motiválós, sikerre szörnyen éhes attitűd, amit ugyan nem látunk konkrétan, de erősen érezhető a csapatban. Hogy véráldozatokkal jár ez az egész? Kimi, Massa, háttéremberek cseréje, szokások átalakítása… Hát persze, hogy ezzel jár. De ne felejtsük el, a győztesnek mindig igaza van. És Alonso idén már győzött bőven eleget ahhoz, hogy akár VB cím nélkül is bizonyos legyen – ez a faszi és ez a stílus a Ferrari jövője. Az a jövő, ami egyúttal a csapat múltja is, az a nagyon egyszerű hitvallás, ami őket azzá tette, amivé – vagy mi nyerünk, vagy nagyon szoros csatában éppencsak kikapunk, emelt fővel, büszkén.

Nem gondoltam volna akár az évadnyitó kettős győzelme után, hogy ki merem jelenteni bármikor Stefano Domenicali csapatvezetése idején, de fejet hajtok, és kijelentem: van mire büszkének lenni, és az évad eddigi teljesítményét összességében mérve megérdemelné Fernando Alonso, hogy 2006 után ismét felálljon a motorsportok tetejére.

Red Bull dilemma

Akik igazán szeretjük ennek a bolygónak a sportéletét követni, azok tudjuk jól, hogy a dráma, az utolsó pillanatos felsikoltós majdnem elájulós helyzetek a legjobbak. Pontosan azért, mert a végén így vagy úgy, de zokogunk. Zokog Roger Federer, amikor Nadal elkapja az Ausztrál Openen, és zokog Iker Casillas (a pályán, világbajnoki döntő közben!!!), amikor Iniesta a 115. percben szörnyen bevágja. Kijön a feszültség, hetek, hónapok évek munkájának összes stressze, a pattanásig feszült izmok és idegek felrobbannak. Sportot nézni azért jó, mert fantasztikus emberi teljesítmények, hihetetlen életpályák, csodálatos élmények követhetők nyomon, és ezzel szeretünk azonosulni. Kicsi legyőzi a nagyot, nagy megdönti a történelem összes rekordját, átírják a könyveket, és igen, sokszor nem az győz, akinek mi szorítottunk. És ez is kell hozzá. A győzelem ízéhez kellenek a vereségek is. És minél később dől el a meccs, annál nagyobb a győzelem, annál súlyosabb a vereség.

Az utóbbi évek Forma 1-es szezonjai annyira elkényeztettek bennünket, hogy Button tavalyi győzelmén szinte megsértődtünk, amiért mert nem az utolsó métereken nyerni, amiért mert itt fölényeskedni azzal, hogy az elején hétből hatot megnyert. Pedig itt aztán a kicsi legyőzte a nagyot, átejtette a világot, a legkisebb királyfi nemhogy lenyúlta a királykisasszonyt, hanem a fehér lovának citromjával volt szíves megmutatni a hazavezető utat. Mi meg duzzogtunk, hogy hé öreg, Sumi 2006-ban majdnem a legvégén füstölt el, Hamilton 2007-ben az elronthatatlant rontotta el, Massa 2008-ban meg világbajnok volt még a célfotón – te meg itt dominálni mersz? Miféle műsor ez? Nos, kérem parádés műsor volt, világszenzáció, de ez már a múlt. Idén az első 8 verseny után teljes joggal gondoltuk, hogy a Red Bull ugyanezt a hengert mutatja be éppen, és bár Kanadáig 4 McLaren győzelem és 1 Ferrari mellett csak 3 Red Bull trófea gyűlt össze, mind összeszorult szívvel néztük, hogy időmérőn ezek verhetetlenek, idő kérdése és letarolnak mindent.

Mi történt? Hogy lehet az, hogy időmérőn ezeket azóta sem lehet elkapni, 17 verseny után meg nemhogy nem vezetnek 150 ponttal, de erős a kétely, hogy egyáltalán lesz-e ebből VB cím. Magyarázat van bőven, van műszaki, van csapatvezetési, van pilótás-együttműködős, és még amennyit akarok. Én megpróbálok egy leegyszerűsített választ adni. No nem arra, hogy miért kapnak ki, mert ez közel sem biztos ugyebár, sőt. Hanem arra, hogy miért nem világbajnokok úgy Szingapúr óta.

Az én válaszom a professzionális egység, ami fúziója mindannak, ami egy erős csapatot a világbajnoktól megkülönböztet. Stabil háttér – zseniális pilóta – vaskezű csapatfőnök – brilliáns technikai agy. Dennis – Newey – Mika. Symonds – Alonso – Briatore. Todt – Brawn – Schumacher. Ha bármelyik lábát kiveszed az asztalnak, megborul a stabilitása. Hogy a Ferrari nem nyert 2008-ban, egyedül annak köszönhető, hogy a nagyon erős technikát, hátteret és pilótákat nem egy vaskezű főnök dirigálta. Hogy a Red Bull nem nyert már régen, annak egyedül az az oka, hogy Newey egyedül nem képes rá értelemszerűen. Ez a Horner egy nagyon tehetséges, motivált és okos fiú, és oda is fog érni a csúcsra. De azokat a szervezési hibákat, ami ahhoz vezet, hogy kulcsfontosságú pillanatokban hibázik a csapat, meg kellett volna oldani erre az évre. És ide sorolom akár Vettel vezetői hibáit is, mert egy csapatfőnök az pótapa. Az annyira kell, hogy ismerje a srácait, hogy megelőzze az olyan eseteket, mint a hungaroringes safety car mögött a mogyoródi pillangóknak dúdoltam, ezért nem figyeltem – eset, vagy Spa-ban Button felöklelése egy ártalmatlan és buta pillanatban. A jó vezető látja, érzi előre, hogy veszélyhelyzet van,  és már mondja a gyereknek, hogy most sssssst, és majd szólok, ha kinyomod a szemét. A török összemenésről nem is beszélve, ami egy menedzseri pálya legalja, kábé olyan hiba, mintha a multiplexben a szombat délelőtti Aladdin helyett véletlenül a best of Michelle Wild kerülne a gépbe. Nincs mentség, nincs duma, nincs megoldjuk. Ugyanez Webber túlzott kockázatvállalása is – ezt kezelni kell, Webber háromszor kieshetett volna olyan összekoccanásoktól, amiket kvázi okozott, vagy amibe belekerült, ezt egyszerűen nem engedheti meg magának egy csapat sem, és lám, kettővel a vége előtt látjuk, hogy mennyire nem. Nem is számoltam össze, de a csapat az előre nem látható technikai hibákat leszámítva is bőséggel 100 pont fölött dobott el itt-ott. Namármost, ha a Merci nem esik vissza ennyire, a Ferrari nem ilyen gyatra első félévet produkál, ha a McLaren átmenti a pazar év eleji formáját, akkor most nem is beszélgetnénk a Red Bull jelenségről, arról írnánk, hogy top csapat sok hibával, hát még sokat kell tanulni, srácok. De szép-szép, nem mondom, ügyes.

A bosszantó csak az (visszatérve ahhoz a vágyunkhoz, hogy  kis csapat felnő a nagyokhoz, és huhú), hogy igenis van Red Bull jelenség, igenis van Red Bull csoda, akkor miért torpannak meg a kapuban? Hát micsoda autójuk van?!? Hát mekkora teljesítmény már, hogy mindössze 6. szezonjukban ütik-verik a legendás csapatokat? Hogy egy harmincas csapatvezető egy mindenki által jótékony legyintéssel elintézett Webber, meg egy kb. 4 éves vigyori kölyök társaságában odacsördít Brawnoknak, Haugoknak, Williamseknek, Whitmarshoknak, Montezemoloknak? Nincs mögöttük gyár, nincs 50 éves múlt, “csak” egy kreatív gárda egy zseni tervezővel, és hatalmas elszántsággal, meg persze két remek pilótával.

És innen nézve a koreai kettős kiesés nagy kérdése adott: a lehető legjobbkor jött a hatalmas saller, vagy túl későn? Vajon egy VB címtől karnyújtásnyira ki lehet még heverni egy ekkora pofont, vagy összeomlik a csapat? Vajon beállítják Vettelt a tabella alapján esélyesebb Webber mögé? Vajon esélyesebb Webber, aki futamok óta képtelen megverni Seb-et, vagy megremegett a keze az ausztrálnak? Vajon képes egyáltalán akármelyik pilóta elviselni ezt a fullasztó nyomást, vagy a rutinos Alonso, esetleg a VB csatákban poklot és mennyet is megjárt Hamilton simán lelépik őket azzal, hogy a kritikus pillanatokban higgadtak tudnak maradni? Vajon képes Horner még egy utolsó, mindent eldöntő rohamra összeszedni, motiválni, habzó szájú állatokká feltüzelni a gárdáját, vagy beomlik a biztosnak mondott győzelem? Képtelenség megmondani.

Egy azonban biztos. A hajrá ismét drámát hoz majd, és a Webber – Alonso – Hamilton – Vettel négyesből mindenkiről elmondható, hogy miért érdemelné meg a címet, és az is, hogy miért nem. Döntsék el korrekt harcban, győzzék le egymást nemes, férfias csatában, mi pedig, akik már most elszomorodunk néha azon, hogy mindjárt vége a szezonnak, élvezzük ki minden megmaradt percét annak, amit annyira szeretünk: a sport szeretetének, a éjszakába nyúló vitáknak és érvelésnek a kedvenceink mellett, a párnák rugdosásának vagy a képernyő csókolgatásának, a hatalmas győzelmeknek és a keserű csalódásoknak.

A végén pedig zokogunk. Így, vagy úgy.

Korea – dráma mindenütt

Koreával úgy voltunk sokan, amikor meghallottuk, hogy itt is lesz futam, hogy jó-jó Bernie, mindent értünk, de. Azért de, mert Dél-Korea innen, Közép-Európából nézve nem egy fókusz piac autóipari szempontból (kivéve ha Kia dealer vagy), nem egy fókusz piac bármilyen egyéb pénzpiaci, világgazdasági szempontból, vagy legalábbis van ennél fontosabb hely, ha már nagyon érvelni kell. F1 futamot rendeznek már eleget a Távol-Keleten (japán, kína, malajzia, szingapúr), tehát emiatt sem számított fehér foltnak a környék. De legyen, mondtuk, végül is az egyszerű szurkolónak annyi a lényeg, hogy minél több verseny legyen, azok legyenek izgalmasak, és az évad végéig tartson ki a feszkó. (Meg persze nyerjen a kedvencem, teszi hozzá mindenki, de ez talán megbocsátható, végül is ezért tördeljük a kezünket vasárnaponként).

Koreával kapcsolatban egy biztos – a fentieket egyben megkaptuk. Éppen ezért hatalmas csalódás, és keserű düh, hogy a futam rendezői, valamint a versenybíróság egyre inkább és egyre többször úgy viselkedik, hogy az 50-nél több futamot látott szurkoló a fejét fogva szitkozódik, vagy tombol a képernyő előtt. Mert értem én a biztonságot, hölgyeim és uraim, igénylem is személy szerint, és hálás is vagyok, amiért nem halnak már a srácok torokszorító jelenetek között a gumifalak árnyékában. De ha egy boxmeccshez kéne hasonlítanom, a tegnapi futam első másfél órája olyan volt, mintha az edző a sarokban az izzadt boxolónak a nóziját fújkálná könnyes szemmel, vagy a buksiját simizné, és stresszűző Halász Judit dalokat énekelne neki, hogy nem lesz semmi baj kicsim, nagyon ügyi vagy, és biztosan nyerni fogsz.

Ki merem jelenteni – ha a F1 biztonsági törekvéseinek az lesz a vége, hogy agyonbiztosítják a sportágat reptér méretű aszfaltozott bukóterekkel, közepes eső esetén el nem indított futamokkal, meg hasonlókkal, akkor érdektelen lesz az egész. A mai csonka-futam a legjobb példa erre, hogy ezt az első percben el kellett volna indítani azonnal. Többen kiestek volna? Igen. Lett volna összecsúszás, több SC? Igen. Hogy benne volt a személyi sérülés kockázata a hosszú egyenes végén nagy esőben? Igen. A síugrásban verőfényes napsütésben is benne van. A Dakarban is. A Tourban is. A boxban is. Az amerikai fociban van egy mondás, hogy az a játékos, aki úgy fut ki a Superbowlra, hogy abban az évben nem volt sérült, az valószínű nem lépett addig pályára. Kérem szépen, ez egy veszélyes sport, és ha ebből a szóösszetételből az egyik tagot egészen kivesszük, kivesszük automatikusan a másik tagot is. Nem kéne. Nagyon nem. Arról nem beszélve, hogy egyik oldalon akár kinyírják a futamot a biztonság jegyében, de Petrovhoz, aki mozdulatlanul ült a rommá tört kocsiban, nagyjából 1 perc alatt sem ért oda senki. Az egész koreai szervezés nekem esetlegesnek, kezdőnek tűnt, és ha már ennyire paráznak a biztonság miatt, akkor itt valójában nem lett volna szabad futamot rendezni egyáltalán. A közepes eső az aszfalt szörnyű állapota miatt volt igazán veszélyes, a pályamunkások nulla tapasztalattal álltak a gumifalak túloldalán, még egy betétfutam sem volt itt, még gyorsulási verseny sem Kia vs Daewoo. Mindjárt egy F1 futammal kellett sokkolni itt is mindenkit, meg a világ többi részét is? Most akkor biztonság itt, hatalmas, indokolatlan rizikó ott? Hol a következetesség, uraim? Hol a professzionális hozzáállás? Hol van a világ legjobban szervezett sportja feeling? Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, a mítosz szemen köpése, hogy Monte-Carlo és Korea egyazon naptárban foglalhat helyet. A Rolling Stones és Tabáni István egy színpadon. Egyszerre.

A verseny megmaradt része értelemszerűen súlyos izgalmakkal járt, és ahogy vártuk sokan, királynő áldozatot követelt. Ha akarom, többet is, bár Jenson Button elvérzése a címe megvédéséért valahogy nem okozott szívszaggató meglepetést még a rajongóiban sem. Mark Webber (egyébként nem nagy) hibája annál súlyosabb jelzés főleg annak fényében, hogy a másik 2 jelölt (Alo-Vet) nem hibázott, és leginkább annak fényében, hogy Hamilton a sírból egyszercsak visszahozta a cuccost a VB harcba. Webbernek akkor remegett meg a keze, amikor a legkevésbé szabad. Alonso, Vettel és Hamilton pazar versenyt futott. Úgy tűnik, ez egy ilyen év. Akik esélyesek a VB címre, azok közül mindenkiről volt, hogy már lemondtak, amikor épp komoly lemaradása volt. Aztán 1-2 futam alatt megváltozott minden. Más kérdés, hogy Alonso mestere a megmaradt erők és erőforrások beosztásának, és a jelenlegi élmenők közül mégiscsak neki van a legnagyobb rutinja abban, hogy kell nem elveszteni a címet, ha már megnyerhető. Egyedül 2007-ben nem nyerte meg azon évek közül, amikor egyáltalán volt esélye megnyerni, abban az évben viszont talán maga az ördög sem neki adta volna, amilyen káosz ott és akkor volt.

Itt és most szintén káosz van, hála istennek a pályán és nem a bíróságon. Sebastian Vettel igazán méltóvá vált ahhoz az emberhez, akinek rajongótáborából a legtöbben a fiatal némethez csatlakoztak – bizony, ilyet legutóbb Kimitől láttunk. És bár Vettelnek idén illett volna néhány kezdő szinten is arcpirító hibát (hungaroringi SC bohózat) nem elkövetni, és a 9 pole-ból bizony jócskán 3-nál többször nyerni, azt kell mondjam, ez a gyerek idén felnőtt, és mostmár nem csak üstökös, akiből majd lesz valami, hanem a mezőny egyik komoly alakja lett. Ez az ő versenye volt, ő harcolta ki magának, véghajrában, kegyetlen, folyamatosan változó extrém körülmények között is kontroll alatt tartotta az egész hétvégét, verte a csapattársát, gyorsabb volt az egész mezőnynél – és néha ez sem elég. A Red Bullnak már tényleg csak egyetlen dolgot kell megtanulnia az igazán nagyoktól: a meccslabdát be kell ütni. Nem kettős hibára, hanem ászra. Nem neccesre, hanem ellentmondást nem tűrve. Itt még sok-sok tennivaló van.

Meg kell dicsérni Massát és Schumachert is – persze megközelíthetném a dolgot onnan is, hogy hárman kiestek mindkettő elől, de nem teszem. Onnan közelítem, hogy extrém káoszban általában az marad állva, akinek nagy türelme, és komoly rutinja van. Márpedig az első 5 mindenképpen ilyen. Akkor is ilyen, ha Schumacher ma sem győzte volna le Rosberget, ha azt nem ütik ki, és Massa ma sem védte Alonso seggét senkitől, csak épp mindenki kihullott, akitől védeni kellett volna.

A képlet egyre egyszerűbb – csapataiknak Buttont és Vettelt ki kell venni a játékból, és egyszereplőssé kell tenni a meccset a másik háromnak. Ez nagy segítség Webbernek és Hamiltonnak, de magánvéleményem szerint még nagyobb előny Alonsonak, akire Vettel volt a legveszélyesebb, és aki ráadásul futamok óta veri Webbert. Azonkívül Alonso idei éve kísértetiesen hasonlít Räikkönen 2007-es szezonjához – győzelem a nyitó futamon, aztán fél év szenvedés ilyen-olyan okok miatt, aztán egy parádés második félév győzelmi sorozatokkal, és egy leszegett fejjel behúzott VB cím. Lehet Alonsot szeretni, utálni, mindkettőre van logikus érv. Azonban összességében idén a mezőny fölé nőtt konzisztens teljesítményben, az autó teljesítményének maximális kiaknázásában, és az okos, higgadt helyzetkihasználásban. Hamilton, Vettel, Webber egyaránt belement fejenként több olyan balhéba, ami versenyekbe, akár győzelmekbe került, ahol 20 pontok tűntek el, és jelentek meg valaki más neve mellett. Alonso azok közé tartozik, akik jellemzően örököltek ezekből a pontokból.

Koreában nagyon könnyű volt azt mondani, hogy az ölébe hullott a győzelem. Egy egész évadot olyan magas szinten hozni, hogyha valakinek hullik, az mindig te legyél, finoman szólva sem könnyű feladat. Raádásul mindegyik ilyen futamon volt jellemzően 1-1 ellentmondást nem tűrő momentuma (bahrainben a rajtnál ahogy elkapta Massát, itt meg a Hamilton visszaelőzés), amin a győzelem múlott, mint kiderült. Egyszóval nagyon nehéz mindig, minden futamon kihozni a kocsiból a maximumot, és TUDNI, hogy mennyi a maximum. Azaz ha ott és akkor egy 4. hely az, ami kijöhet a dologból, akkor nem belemenni őrültségekbe, hátha lesz 3. hely, viszont a 4. helyet mindenképpen hozni. Ez az, amiben idén Alonso több volt, mint a többiek. Ahogy azonban korábban írtam, ez még mindig nem biztos, hogy elég.

Az első kör komoly drámán túl vagyunk. Van még 2 forduló. Én azt kívánom, hogy versenyszervezésben/bonyolításban legyen ennél sokkal kevesebb, a pályán zajló csatákban meg legalább ennyi. Ha nem kiesésekkel, hanem előzésekkel, csatákkal dőlnek el a helyek, az még jobb. Hogy lesz-e még fordulat? Ki tudja? Végülis egy kettős Red Bull nullázásra sem nagyon számított ép ésszel senki. Ezzel az erővel még bármi megtörténhet.

És én, a sportág megszállott rajongója azt is szeretném, ha meg is történne az a bizonyos bármi – végtére is ezért kapcsoljuk be a tévét vasárnap, nem?

Frontember reloaded

Megújult a blogom, hála egy nagyon kedves ismeretlennek. Hiányzott már, néha az ember kiírja magából. Én legalábbis ilyen vagyok, néha meg kell írnom ezt-azt. Ezt most újra meg tudom tenni, és korábbi (nevezzük nagyképűen) hagyományaimat igyekszem megőrizni, azaz kedvem szerint és a szezon előrehaladtával véleményezem a Forma 1 eseményeit.

Ez a ‘ második első ‘ poszt pedig pusztán legyen a köszöneté, mert egészen el vagyok azon képedve, hogy egy olyan ember, aki engem soha életében nem látott, néhány hozzászólásomat meg régi posztomat olvasta, felajánlotta, hogyha a korábbi blogom működésképtelen, akkor ő ingyen és szívesen csinál nekem egy újat – és tessék.

Zseniális dolog, hogy még nem veszett ki teljesen az emberiségnek ez a része – ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen a világ akár működhetne normálisan is, nekem azonban az is több, mint elég, hogy megtaláljuk egymást azokkal, akik még így élnek, és így gondolkodnak.

Szándékosan nem írom ide a teljes nevedet, Péter, de tudd, hogy nagyon hálás vagyok neked, amiért újra van hova írnom, és őszintén remélem, hogy lesznek újra néhányan, akik néha ide kattintva elolvassák a gondolataimat a kedvenc sportomról.

Ti pedig, akik korábban olvastatok, mostantól gyertek újra ide, az új címemre, és kommentáljátok, amit olvastok, mert fontos a véleményetek!

Kezdjük is el, mert mindjárt vége a szezonnak!