Akik igazán szeretjük ennek a bolygónak a sportéletét követni, azok tudjuk jól, hogy a dráma, az utolsó pillanatos felsikoltós majdnem elájulós helyzetek a legjobbak. Pontosan azért, mert a végén így vagy úgy, de zokogunk. Zokog Roger Federer, amikor Nadal elkapja az Ausztrál Openen, és zokog Iker Casillas (a pályán, világbajnoki döntő közben!!!), amikor Iniesta a 115. percben szörnyen bevágja. Kijön a feszültség, hetek, hónapok évek munkájának összes stressze, a pattanásig feszült izmok és idegek felrobbannak. Sportot nézni azért jó, mert fantasztikus emberi teljesítmények, hihetetlen életpályák, csodálatos élmények követhetők nyomon, és ezzel szeretünk azonosulni. Kicsi legyőzi a nagyot, nagy megdönti a történelem összes rekordját, átírják a könyveket, és igen, sokszor nem az győz, akinek mi szorítottunk. És ez is kell hozzá. A győzelem ízéhez kellenek a vereségek is. És minél később dől el a meccs, annál nagyobb a győzelem, annál súlyosabb a vereség.

Az utóbbi évek Forma 1-es szezonjai annyira elkényeztettek bennünket, hogy Button tavalyi győzelmén szinte megsértődtünk, amiért mert nem az utolsó métereken nyerni, amiért mert itt fölényeskedni azzal, hogy az elején hétből hatot megnyert. Pedig itt aztán a kicsi legyőzte a nagyot, átejtette a világot, a legkisebb királyfi nemhogy lenyúlta a királykisasszonyt, hanem a fehér lovának citromjával volt szíves megmutatni a hazavezető utat. Mi meg duzzogtunk, hogy hé öreg, Sumi 2006-ban majdnem a legvégén füstölt el, Hamilton 2007-ben az elronthatatlant rontotta el, Massa 2008-ban meg világbajnok volt még a célfotón – te meg itt dominálni mersz? Miféle műsor ez? Nos, kérem parádés műsor volt, világszenzáció, de ez már a múlt. Idén az első 8 verseny után teljes joggal gondoltuk, hogy a Red Bull ugyanezt a hengert mutatja be éppen, és bár Kanadáig 4 McLaren győzelem és 1 Ferrari mellett csak 3 Red Bull trófea gyűlt össze, mind összeszorult szívvel néztük, hogy időmérőn ezek verhetetlenek, idő kérdése és letarolnak mindent.

Mi történt? Hogy lehet az, hogy időmérőn ezeket azóta sem lehet elkapni, 17 verseny után meg nemhogy nem vezetnek 150 ponttal, de erős a kétely, hogy egyáltalán lesz-e ebből VB cím. Magyarázat van bőven, van műszaki, van csapatvezetési, van pilótás-együttműködős, és még amennyit akarok. Én megpróbálok egy leegyszerűsített választ adni. No nem arra, hogy miért kapnak ki, mert ez közel sem biztos ugyebár, sőt. Hanem arra, hogy miért nem világbajnokok úgy Szingapúr óta.

Az én válaszom a professzionális egység, ami fúziója mindannak, ami egy erős csapatot a világbajnoktól megkülönböztet. Stabil háttér – zseniális pilóta – vaskezű csapatfőnök – brilliáns technikai agy. Dennis – Newey – Mika. Symonds – Alonso – Briatore. Todt – Brawn – Schumacher. Ha bármelyik lábát kiveszed az asztalnak, megborul a stabilitása. Hogy a Ferrari nem nyert 2008-ban, egyedül annak köszönhető, hogy a nagyon erős technikát, hátteret és pilótákat nem egy vaskezű főnök dirigálta. Hogy a Red Bull nem nyert már régen, annak egyedül az az oka, hogy Newey egyedül nem képes rá értelemszerűen. Ez a Horner egy nagyon tehetséges, motivált és okos fiú, és oda is fog érni a csúcsra. De azokat a szervezési hibákat, ami ahhoz vezet, hogy kulcsfontosságú pillanatokban hibázik a csapat, meg kellett volna oldani erre az évre. És ide sorolom akár Vettel vezetői hibáit is, mert egy csapatfőnök az pótapa. Az annyira kell, hogy ismerje a srácait, hogy megelőzze az olyan eseteket, mint a hungaroringes safety car mögött a mogyoródi pillangóknak dúdoltam, ezért nem figyeltem – eset, vagy Spa-ban Button felöklelése egy ártalmatlan és buta pillanatban. A jó vezető látja, érzi előre, hogy veszélyhelyzet van,  és már mondja a gyereknek, hogy most sssssst, és majd szólok, ha kinyomod a szemét. A török összemenésről nem is beszélve, ami egy menedzseri pálya legalja, kábé olyan hiba, mintha a multiplexben a szombat délelőtti Aladdin helyett véletlenül a best of Michelle Wild kerülne a gépbe. Nincs mentség, nincs duma, nincs megoldjuk. Ugyanez Webber túlzott kockázatvállalása is – ezt kezelni kell, Webber háromszor kieshetett volna olyan összekoccanásoktól, amiket kvázi okozott, vagy amibe belekerült, ezt egyszerűen nem engedheti meg magának egy csapat sem, és lám, kettővel a vége előtt látjuk, hogy mennyire nem. Nem is számoltam össze, de a csapat az előre nem látható technikai hibákat leszámítva is bőséggel 100 pont fölött dobott el itt-ott. Namármost, ha a Merci nem esik vissza ennyire, a Ferrari nem ilyen gyatra első félévet produkál, ha a McLaren átmenti a pazar év eleji formáját, akkor most nem is beszélgetnénk a Red Bull jelenségről, arról írnánk, hogy top csapat sok hibával, hát még sokat kell tanulni, srácok. De szép-szép, nem mondom, ügyes.

A bosszantó csak az (visszatérve ahhoz a vágyunkhoz, hogy  kis csapat felnő a nagyokhoz, és huhú), hogy igenis van Red Bull jelenség, igenis van Red Bull csoda, akkor miért torpannak meg a kapuban? Hát micsoda autójuk van?!? Hát mekkora teljesítmény már, hogy mindössze 6. szezonjukban ütik-verik a legendás csapatokat? Hogy egy harmincas csapatvezető egy mindenki által jótékony legyintéssel elintézett Webber, meg egy kb. 4 éves vigyori kölyök társaságában odacsördít Brawnoknak, Haugoknak, Williamseknek, Whitmarshoknak, Montezemoloknak? Nincs mögöttük gyár, nincs 50 éves múlt, “csak” egy kreatív gárda egy zseni tervezővel, és hatalmas elszántsággal, meg persze két remek pilótával.

És innen nézve a koreai kettős kiesés nagy kérdése adott: a lehető legjobbkor jött a hatalmas saller, vagy túl későn? Vajon egy VB címtől karnyújtásnyira ki lehet még heverni egy ekkora pofont, vagy összeomlik a csapat? Vajon beállítják Vettelt a tabella alapján esélyesebb Webber mögé? Vajon esélyesebb Webber, aki futamok óta képtelen megverni Seb-et, vagy megremegett a keze az ausztrálnak? Vajon képes egyáltalán akármelyik pilóta elviselni ezt a fullasztó nyomást, vagy a rutinos Alonso, esetleg a VB csatákban poklot és mennyet is megjárt Hamilton simán lelépik őket azzal, hogy a kritikus pillanatokban higgadtak tudnak maradni? Vajon képes Horner még egy utolsó, mindent eldöntő rohamra összeszedni, motiválni, habzó szájú állatokká feltüzelni a gárdáját, vagy beomlik a biztosnak mondott győzelem? Képtelenség megmondani.

Egy azonban biztos. A hajrá ismét drámát hoz majd, és a Webber – Alonso – Hamilton – Vettel négyesből mindenkiről elmondható, hogy miért érdemelné meg a címet, és az is, hogy miért nem. Döntsék el korrekt harcban, győzzék le egymást nemes, férfias csatában, mi pedig, akik már most elszomorodunk néha azon, hogy mindjárt vége a szezonnak, élvezzük ki minden megmaradt percét annak, amit annyira szeretünk: a sport szeretetének, a éjszakába nyúló vitáknak és érvelésnek a kedvenceink mellett, a párnák rugdosásának vagy a képernyő csókolgatásának, a hatalmas győzelmeknek és a keserű csalódásoknak.

A végén pedig zokogunk. Így, vagy úgy.

Koreával úgy voltunk sokan, amikor meghallottuk, hogy itt is lesz futam, hogy jó-jó Bernie, mindent értünk, de. Azért de, mert Dél-Korea innen, Közép-Európából nézve nem egy fókusz piac autóipari szempontból (kivéve ha Kia dealer vagy), nem egy fókusz piac bármilyen egyéb pénzpiaci, világgazdasági szempontból, vagy legalábbis van ennél fontosabb hely, ha már nagyon érvelni kell. F1 futamot rendeznek már eleget a Távol-Keleten (japán, kína, malajzia, szingapúr), tehát emiatt sem számított fehér foltnak a környék. De legyen, mondtuk, végül is az egyszerű szurkolónak annyi a lényeg, hogy minél több verseny legyen, azok legyenek izgalmasak, és az évad végéig tartson ki a feszkó. (Meg persze nyerjen a kedvencem, teszi hozzá mindenki, de ez talán megbocsátható, végül is ezért tördeljük a kezünket vasárnaponként).

Koreával kapcsolatban egy biztos – a fentieket egyben megkaptuk. Éppen ezért hatalmas csalódás, és keserű düh, hogy a futam rendezői, valamint a versenybíróság egyre inkább és egyre többször úgy viselkedik, hogy az 50-nél több futamot látott szurkoló a fejét fogva szitkozódik, vagy tombol a képernyő előtt. Mert értem én a biztonságot, hölgyeim és uraim, igénylem is személy szerint, és hálás is vagyok, amiért nem halnak már a srácok torokszorító jelenetek között a gumifalak árnyékában. De ha egy boxmeccshez kéne hasonlítanom, a tegnapi futam első másfél órája olyan volt, mintha az edző a sarokban az izzadt boxolónak a nóziját fújkálná könnyes szemmel, vagy a buksiját simizné, és stresszűző Halász Judit dalokat énekelne neki, hogy nem lesz semmi baj kicsim, nagyon ügyi vagy, és biztosan nyerni fogsz.

Ki merem jelenteni – ha a F1 biztonsági törekvéseinek az lesz a vége, hogy agyonbiztosítják a sportágat reptér méretű aszfaltozott bukóterekkel, közepes eső esetén el nem indított futamokkal, meg hasonlókkal, akkor érdektelen lesz az egész. A mai csonka-futam a legjobb példa erre, hogy ezt az első percben el kellett volna indítani azonnal. Többen kiestek volna? Igen. Lett volna összecsúszás, több SC? Igen. Hogy benne volt a személyi sérülés kockázata a hosszú egyenes végén nagy esőben? Igen. A síugrásban verőfényes napsütésben is benne van. A Dakarban is. A Tourban is. A boxban is. Az amerikai fociban van egy mondás, hogy az a játékos, aki úgy fut ki a Superbowlra, hogy abban az évben nem volt sérült, az valószínű nem lépett addig pályára. Kérem szépen, ez egy veszélyes sport, és ha ebből a szóösszetételből az egyik tagot egészen kivesszük, kivesszük automatikusan a másik tagot is. Nem kéne. Nagyon nem. Arról nem beszélve, hogy egyik oldalon akár kinyírják a futamot a biztonság jegyében, de Petrovhoz, aki mozdulatlanul ült a rommá tört kocsiban, nagyjából 1 perc alatt sem ért oda senki. Az egész koreai szervezés nekem esetlegesnek, kezdőnek tűnt, és ha már ennyire paráznak a biztonság miatt, akkor itt valójában nem lett volna szabad futamot rendezni egyáltalán. A közepes eső az aszfalt szörnyű állapota miatt volt igazán veszélyes, a pályamunkások nulla tapasztalattal álltak a gumifalak túloldalán, még egy betétfutam sem volt itt, még gyorsulási verseny sem Kia vs Daewoo. Mindjárt egy F1 futammal kellett sokkolni itt is mindenkit, meg a világ többi részét is? Most akkor biztonság itt, hatalmas, indokolatlan rizikó ott? Hol a következetesség, uraim? Hol a professzionális hozzáállás? Hol van a világ legjobban szervezett sportja feeling? Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, a mítosz szemen köpése, hogy Monte-Carlo és Korea egyazon naptárban foglalhat helyet. A Rolling Stones és Tabáni István egy színpadon. Egyszerre.

A verseny megmaradt része értelemszerűen súlyos izgalmakkal járt, és ahogy vártuk sokan, királynő áldozatot követelt. Ha akarom, többet is, bár Jenson Button elvérzése a címe megvédéséért valahogy nem okozott szívszaggató meglepetést még a rajongóiban sem. Mark Webber (egyébként nem nagy) hibája annál súlyosabb jelzés főleg annak fényében, hogy a másik 2 jelölt (Alo-Vet) nem hibázott, és leginkább annak fényében, hogy Hamilton a sírból egyszercsak visszahozta a cuccost a VB harcba. Webbernek akkor remegett meg a keze, amikor a legkevésbé szabad. Alonso, Vettel és Hamilton pazar versenyt futott. Úgy tűnik, ez egy ilyen év. Akik esélyesek a VB címre, azok közül mindenkiről volt, hogy már lemondtak, amikor épp komoly lemaradása volt. Aztán 1-2 futam alatt megváltozott minden. Más kérdés, hogy Alonso mestere a megmaradt erők és erőforrások beosztásának, és a jelenlegi élmenők közül mégiscsak neki van a legnagyobb rutinja abban, hogy kell nem elveszteni a címet, ha már megnyerhető. Egyedül 2007-ben nem nyerte meg azon évek közül, amikor egyáltalán volt esélye megnyerni, abban az évben viszont talán maga az ördög sem neki adta volna, amilyen káosz ott és akkor volt.

Itt és most szintén káosz van, hála istennek a pályán és nem a bíróságon. Sebastian Vettel igazán méltóvá vált ahhoz az emberhez, akinek rajongótáborából a legtöbben a fiatal némethez csatlakoztak – bizony, ilyet legutóbb Kimitől láttunk. És bár Vettelnek idén illett volna néhány kezdő szinten is arcpirító hibát (hungaroringi SC bohózat) nem elkövetni, és a 9 pole-ból bizony jócskán 3-nál többször nyerni, azt kell mondjam, ez a gyerek idén felnőtt, és mostmár nem csak üstökös, akiből majd lesz valami, hanem a mezőny egyik komoly alakja lett. Ez az ő versenye volt, ő harcolta ki magának, véghajrában, kegyetlen, folyamatosan változó extrém körülmények között is kontroll alatt tartotta az egész hétvégét, verte a csapattársát, gyorsabb volt az egész mezőnynél – és néha ez sem elég. A Red Bullnak már tényleg csak egyetlen dolgot kell megtanulnia az igazán nagyoktól: a meccslabdát be kell ütni. Nem kettős hibára, hanem ászra. Nem neccesre, hanem ellentmondást nem tűrve. Itt még sok-sok tennivaló van.

Meg kell dicsérni Massát és Schumachert is – persze megközelíthetném a dolgot onnan is, hogy hárman kiestek mindkettő elől, de nem teszem. Onnan közelítem, hogy extrém káoszban általában az marad állva, akinek nagy türelme, és komoly rutinja van. Márpedig az első 5 mindenképpen ilyen. Akkor is ilyen, ha Schumacher ma sem győzte volna le Rosberget, ha azt nem ütik ki, és Massa ma sem védte Alonso seggét senkitől, csak épp mindenki kihullott, akitől védeni kellett volna.

A képlet egyre egyszerűbb – csapataiknak Buttont és Vettelt ki kell venni a játékból, és egyszereplőssé kell tenni a meccset a másik háromnak. Ez nagy segítség Webbernek és Hamiltonnak, de magánvéleményem szerint még nagyobb előny Alonsonak, akire Vettel volt a legveszélyesebb, és aki ráadásul futamok óta veri Webbert. Azonkívül Alonso idei éve kísértetiesen hasonlít Räikkönen 2007-es szezonjához – győzelem a nyitó futamon, aztán fél év szenvedés ilyen-olyan okok miatt, aztán egy parádés második félév győzelmi sorozatokkal, és egy leszegett fejjel behúzott VB cím. Lehet Alonsot szeretni, utálni, mindkettőre van logikus érv. Azonban összességében idén a mezőny fölé nőtt konzisztens teljesítményben, az autó teljesítményének maximális kiaknázásában, és az okos, higgadt helyzetkihasználásban. Hamilton, Vettel, Webber egyaránt belement fejenként több olyan balhéba, ami versenyekbe, akár győzelmekbe került, ahol 20 pontok tűntek el, és jelentek meg valaki más neve mellett. Alonso azok közé tartozik, akik jellemzően örököltek ezekből a pontokból.

Koreában nagyon könnyű volt azt mondani, hogy az ölébe hullott a győzelem. Egy egész évadot olyan magas szinten hozni, hogyha valakinek hullik, az mindig te legyél, finoman szólva sem könnyű feladat. Raádásul mindegyik ilyen futamon volt jellemzően 1-1 ellentmondást nem tűrő momentuma (bahrainben a rajtnál ahogy elkapta Massát, itt meg a Hamilton visszaelőzés), amin a győzelem múlott, mint kiderült. Egyszóval nagyon nehéz mindig, minden futamon kihozni a kocsiból a maximumot, és TUDNI, hogy mennyi a maximum. Azaz ha ott és akkor egy 4. hely az, ami kijöhet a dologból, akkor nem belemenni őrültségekbe, hátha lesz 3. hely, viszont a 4. helyet mindenképpen hozni. Ez az, amiben idén Alonso több volt, mint a többiek. Ahogy azonban korábban írtam, ez még mindig nem biztos, hogy elég.

Az első kör komoly drámán túl vagyunk. Van még 2 forduló. Én azt kívánom, hogy versenyszervezésben/bonyolításban legyen ennél sokkal kevesebb, a pályán zajló csatákban meg legalább ennyi. Ha nem kiesésekkel, hanem előzésekkel, csatákkal dőlnek el a helyek, az még jobb. Hogy lesz-e még fordulat? Ki tudja? Végülis egy kettős Red Bull nullázásra sem nagyon számított ép ésszel senki. Ezzel az erővel még bármi megtörténhet.

És én, a sportág megszállott rajongója azt is szeretném, ha meg is történne az a bizonyos bármi – végtére is ezért kapcsoljuk be a tévét vasárnap, nem?